Takács Ádám vagyok és mindig imádtam sportolni. Kosárlabda, foci, röplabda, gördeszka és görkori, bicikli, futás és edzőterem (bár oda jellegében csak a beszélgetés és az emberekkel való kapcsolatépítés miatt mentem), szóval a sport az életem meghatározó része.

A sport szeretete mellett vagyok az a szerencsés, akinek a hobbija a munkája: kapcsolatépítés, üzletkötés és marketing amivel foglalkozom, saját (bor gyártás) vállalkozásom és alkalmazotti munkám során is. Ennek köszönhetően jutok el olyan üzleti rendezvényekre ahol nagyon sok érdekes embert ismerek meg. Így kezdődött egy júniusi rendezvényen az, ami a mostani sportolási szokásaimat fenekestül felforgatta. Megismertem egy olyan hölgyet, aki a Spartan Race versenyek rajongója, fitnesz verseny győztes, Bootcamp edző. Ő volt az, aki elmondta, hogy hogyan épül fel a Spartan Race (7-13-20 km es távok) és hogy tartalmaz egyben meghökkentő és mulatságos feladatokat is az egyébként természet közeli futás.

Gondolkodtam körülbelül fél percet és mondtam, hogy a 7 km nem elég irány a 13 km es táv a SUPER kategória, amit ő erősen kétségbe vont, hogy 4 hónap (ennyi volt még az októberi versenyig hátralévő idő) elegendő lesz felkészülni a versenyre, bírni fogom-e a távot és a megpróbáltatásokat – de tőle aztán nyugodtan... – Hangjából akkor éreztem némi meglepődéssel vegyes érzést "Na ez tényleg komolyan gondolja!", amikor 3 héttel később újra beszéltünk és közöltem vele, hogy ott találkozunk, mert be van fizetve a nevezési díj.

Ettől a ponttól kezdtem bele a saját magam által megálmodott edzéstervbe. Mivel csak egy videót láttam a Youtube-on a 2014-es versenyről, ezért azt gondoltam, ez rettentő jó móka, de mivel csak 2 km-t tudok futni egy huzamba, ez így igen kevés lesz. Mivel elég lazán és optimistán állok mindenhez, az ismerősöknek és barátoknak csak annyit mondtam, hogy ezt simán meglehet csinálni. Nos, a 3 km futás után azt hittem, lefordulok a futópadról, valami iszonyat volt... Az ötlet úgy nézett ki, hogy minden hétfőn 500 vagy 1000 méterrel megemelem a táv hosszúságát és akkor 15 kilométernél már biztonságban érzem majd magam a versenyre való felkészülést / felkészültséget illetően. Osztottam, szoroztam, gondoltam, ez így jó lesz!

Minden távemelés egy igazi szenvedés volt, és az a fránya holtpont is rendszeresen jelentkezett, az első időkben féltávnál, majd 11 kilométernél és így tovább. Ilyenkor éreztem azt, ez nem is olyan egyszerű! A verseny előtt 3 héttel értem el a 15 km-t, ami nagyon nagy motivációt és lelkesedést adott. Időközben kitaláltam, hogy mivel elérhető távolságban csak a Gellért hegy jöhet szóba, oda kell mennem gyakorolni, az egyenetlen talajon és emelkedőn való futkározást (a szempont az volt, hogy intenzív gyors emelkedésű és nehéz legyen). Minden szombaton mentem, edzettem. Itt a 4. alkalom volt az, amikorra séta és pihenő nélkül sikerült felérnem. Ilyen előzményekkel vágtam bele a versenybe, bővebb információk nélkül.


Így keltünk útnak mi, a „Pacal csapat”* és mondtuk azt, hogy végigcsináljuk, mindegy mi lesz.



A verseny hangulata leírhatatlan: ennyi ember, aki mind azért jöttek, hogy legyőzzék saját magukat, azért, hogy hasonló mentalitású emberekkel találkozzanak, meséljenek és halljanak korábbi élményeket, történeteket, hogy segítsenek másokat, illetve maguk is többé váljanak.



A verseny akadályait bárki megnézheti különböző videókon (én magam persze nem tettem) és ezért is javaslom, ti ne hagyjátok ki ha épp az indulás gondolatával kacérkodtok! Maga a verseny nagyon jó, de meghökkentő is egyben azoknak akik semmit sem tudnak róla. A természet gyönyörű – és adjon is magának időt mindenki arra, hogy egy ponton megáll és körbenéz (pláne ha a pesti puhány, mint én) –, de még a gyakorlott futók is a változatosságot és a teljesen egyedi élményt fogják meglelni benne. Tudom, a futás magányos dolog, de itt egy-egy akadály alatt is bárki szóba elegyedhet, ismerkedhet másokkal (sorstársaival), ami még inkább egy saját légkört, egy közös célt sugall, még több erőt ad. Mint említettem, mi ketten vágtunk bele jó barátommal, de akkor sem szabad izgulni, ha valaki egyedül teszi.



Itt senki sem marad egyedül, senkit sem hagynak hátra. Ha valaki szeretne indulni, csak bátorítani tudom! Én biztosan ott leszek! Ne felejtsen el senki magával hozni kondis kesztyűt és eldobható ruhát, mert utána már nem lesz rá szüksége, ha csak nem állandósítja a versenyekre, mint ahogy én fogom tenni. Ha bármilyen kérdésetek lenne, vagy csupán megosztanátok velem / velünk, ti hogyan készültetek, milyen élményekkel gazdagodtatok akár nézőként, akár versenyzőként, kommenteljetek, szívesen válaszolok! A Gymer-re pedig még visszatérek, hiszen a Spartan versenyek is vissza fognak!

A Pacal legyen veletek (is) és (t)egyetek a felkészülésre! :)

#SpartanRace #Gymer #Vendégblogger

*Pacal csapat: A csapat neve és mottója egy futópados botladozásom alatt jött és tolmácsoltam barátomnak, Gábornak, aki jóváhagyásáról nyugtatott meg a következő képen:

• Ez jó, nekem tetszik!
• De felveszed a pólót, ha megvan?!
• Fel, persze!!)